A zenei tehetség nem mindig párosul szellemi magasrendűséggel. Ritka az olyan muzsikus, aki írástudóként is nyomot hagy maga után. Szabados György a kevesek egyike.
Már a fiatalon elhunyt tanítvánnyal és baráttal, Váczi Tamással közösen publikált, A zene kettős természetű fénye című rendhagyó kötetben (JAK Füzetek, Magvető Kiadó, 1990) megjelent tizenkét esszéje, tanulmánya nyilvánvalóvá tette, hogy személyében olyan muzsikus van jelen a magyar kulturális életben, aki szuverén módon gondolkozik az ember és a világ dolgairól, a zene és a rögtönzés összefüggéseiről, a létezés kozmikus kérdéseiről. Az alkotó muzsikus és a teoretikus elme kettőssége ugyanúgy meghatározta Szabados pályáját, mint a kultikus tisztelet és a gyanakvó elutasítás ambivalenciája. Ahogyan a kategorizálhatatlanság, a „törvényen kívüliség” megnehezítette zenei életművének befogadását, úgy okozott gondot a taoizmus, Bartók Béla és Hamvas Béla hatását mutató világképének értelmezése is. Nem véletlen, hogy az NKA és a GyőrFREE Jazz- Improvizatív, Kortárs és Népzenei Műhely Egyesület támogatásával megjelent kötet sem fővárosi, hanem szombathelyi kiadó gondozásában látott napvilágot.
Ez a rövidebb- hosszabb írásait összegyűjtő könyv kellő támpontot ad a szabadosi látásmód megközelítéséhez. Újra olvashatók benne A zene kettős természetű fénye kötetben megjelent írások, köztük olyan jelentős munkák, mint a kétfajta zenei megnyilatkozás kapcsolatát tárgyaló Jazz, népzene…!? című esszé, amely verbális kulcs a jazz, a népzene és a kortárs zene ötvözetére épülő oeuvre megfejtéséhez. A zene természetét és funkcióját elvontan taglaló tanulmányokon kívül olyan különböző témájú alkalmi írásokkal találkozhatunk a többnyire kronologikus rendet követő könyvben, mint az Alfa TV és a TV2 akusztikus világának kialakítására vonatkozó javaslatok, a Magyar Művészetért-díj kitüntetettjeinek (Nagy József, Király Ernő, Vujicsics Tihamér) laudációi, a Pax animae iskola zenei koncepciója, hanglemezszövegek, vagy levél a kulturális miniszterhez.
Rövid zenei önéletrajzában Szabados magát nem jazz-muzsikusnak, hanem mai zeneszerzőnek nevezi, aki számára a zene – a nyelv otthonossága mellett – „egy kultúra ízlésének, szellemének és egész érzéki valójának legfontosabb és leghitelesebb hordozója”, a zenei improvizáció pedig: „nyelv, amely egyben az emberi létezés legmélyebb rétegei és legmagasabb dimenziói közvetlen megszólalása”. A rögtönzést a zenében lételemének tartó Szabados írásai mentesek az esetlegességektől: tanulmányai, esszéi egy öntörvényű szellem kiérlelt, magas röptű megnyilatkozásai.
[In: Turi Gábor’s Website]
